Persze mindent eldönt a kapcsolat minősége és a fogvatartott beállítottsága. Ha valaki valóban megbánta tettét és az a legfőbb célja, hogy normálisan visszailleszkedjen, akkor viszont nem kevés haszna van. Az egyetlen csordogáló csap, amiből a nagybetűs élet folyik: ami segíti, hogy ne szakadjon teljesen ki a mindennapokból, és idővel, amikor szabadul, ne egy vadidegen, ismeretlen környezetbe kerüljön, amiben nem találja majd a helyét, hogy aztán rövidúton visszatérjen eredeti „bűnözői gyakorlatához”. Ha mindennap, de legalább hetente egyszer-kétszer olvashat arról, hogy mi történik a kintiekkel, a családdal, hogy nő a gyerek, mit épített a szomszéd, ki mit mondott a másiknak, milyen munka adódott vagy nem stb., akkor nem fog beszűkülni a gondolkodása, mert ingerek érik. Legalábbis, nekem ez a filozófiám.
Több „túlélő” is megerősített abban, és magam is igazolom egyelőre, hogy a párkapcsolatok fenntartásában létfontosságú a levelezés. Ennek köszönhető, hogy nem távolodunk el egymástól. Úgy levelezünk a mindennapjainkról, a rendszeres tevékenységekről is, az apró-cseprő történésekről, mintha este hazamennénk, és a másiknak elmondanánk a nap eseményeit. Gyakorlatilag naplót írunk a másiknak. Aztán, amikor jön a beszélő, csak úgy tódulnak a sztorik és a kérdések. Pedig sokan éppen arra panaszkodnak, hogy évek múltával már nem nagyon van miről beszélni a látogatáson vagy a telefonban. Ez pontosan a levelezés hiánya miatt alakul ki.
 |
| Kézírás |
Gyakran kérdezik tőlem azok, akik éppen kapcsolattartók lettek, „hogy miről lehet írni és miről nem lehet írni”? Nyilván nem a bűncselekményről és a bírósági ügyről kell itt levelezni, ez semmiképpen nem dolga a kapcsolattartónak és nem is praktikus. Azt vettem észre, hogy mindenkiben van egy automatikus szemérmesség azért, mert tudja, megnézheti idegen is a levelét. Ezt meg kell tanulni legyűrni, különben egy idő után tökéletes gátja lesz a kommunikációnak: ódzkodunk leírni bármilyen igazán személyes dolgot, vagy olyan stílusban fogalmazni, ahogy azt egyébként tennénk. És akkor mi van, ha elolvassák, hogy én tegnap melyik barátomnak, mit mondtam, vagy megtudják, hogy mivel foglalkoztam hét elején? Na, puff, senkit nem érdekel kettőnkön kívül. A másik gátló tényező, hogy a rosszról nem akarunk írni. De miért? Ez ugyanúgy hozzátartozik az élethez, mint a jó. Szerintem egy ilyen helyzetben tilos elkendőzni dolgokat azzal a címszóval, hogy ne ártsunk még többet! „Úgysem tehet bent semmit a rossz ellen” - mondják sokan. Nem kell értelmetlenül ostorozni, de nem baj, ha a fogvatartott igenis érzi, hogy milyen terhet rótt a környezetére. Másrészt meg nem életszerű, hogy valaki mindig csak jókedvű, és mindig csak jó dolgok történnek vele. Az ilyen levelezés elveszti a hitelességét, megrendül a bizalom. „Vajon mi az, amit nem írt le a másik?” – jön a kérdés. Egyébként kiválóan lehet levelezni úgy emberekről, hogy álneveket használtok, és ezt nem azért írom, hogy bárki visszaéljen ilyesmivel, hanem azért, mert harmadik személyekkel szemben így korrekt, amennyiben figyelembe vesszük azt, hogy a bv jogosult felbontani a küldeményt.
 |
| Bármiről szólhat |
A fényképek megint csak az élettel való kapcsolatot jelentik. Ha megtehetem, mindig küldök színesben nyomtatott képeket, amelyekkel illusztrálom a leírtakat. Igazi multimédia… És nem csak a kirándulásokról vagy családi eseményekről csinálok fotókat, amiről általában szoktak, hanem jelen helyzetben mindenről. Ha eltörtem valamit, ha kirügyezett a kedvenc fám, ha érdekes esőcseppeket látok, ha várom a villamost, ha sütöttem valami finomat (bár ezt én már kínzásnak tartom, de nálunk erre is van igény… ) és így tovább. Csak abba ne maradjon!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése